Reggel még egy gyorsat fürödtünk az Onsenben Ito-ban, majd útnak indultunk Kamakurába.

Persze több átszállással tudtuk csak megközelíteni a szállást. Ofunában éppen vergődtünk, hogyan is tudnánk mi jegyet venni a monorailre (függővasút - villamos helyett), mikor egy idős néni teljesen érthető angolsággal megtanította használni az egyébként nem olyan bonyolult automatát. Megvettük a jegyeket, majd beszélgettünk a nénivel, meg a férjével. Kiderült nagyon is tudják mi az a Magyarország. Kiderült, hogy ismerik Budapestet, Szegedet, és egyébként zenei (gondolom komolyzenei) újságíróként beutazták a világot. Még előadásokat is soroltak, de gondolom mi akkor még nem is éltünk mikor ezek mentek, így nem emlékezhetünk rájuk. A néni meg is adta volna a telefonszámát, hogy ha bármi gond lenne, nyugodtan hívjuk fel, és örömmel segít (na ez az igazi vendégszeretet, és segítő akarat).

Eme szállásunkat nem volt sok idő megtalálni, mert az egyik bolt parkolójában egy srác leszólított minket, hogy nem-e a Kamakura Guesthouse-t keresünk. Mondtuk, hogy de igen. 

A patak túlpartjra mutat egy, hogy ott van, egy műemlék kategóriába sorolható épület. Szuper!

Bejelentkeztünk. Mint kiderült, ezt a hely is magán szállás, egy baráti társaság üzemelteti. Egytől egyig fiatalok. Ez egy olyan hely volt, ahol fiúk és lányok külön termekben alszanak, legfeljebb 7-en. Letettük a cuccainkat, majd rögtön nekivágtunk, hogy felkeressük Enoshimát. Vissza a monorailhez, majd egy kis séta, és... közben megpillantottuk a tengert. És itt következett az, amit nem tudtunk hova tenni. Egy csapat fiatal, bikinibe öltözött leányzó, hokimaszkot viselve táncolt valami JPop zenére, az egyik pedig láncfűrésszel hadonászott, kergette őket.

Pár képet csináltunk, majd besétáltunk a szigetre. A sziget sajnos eléggé dimbes-dombos, így a lusta turistáknak szóló mozgólépcsős útra fizettünk be (!) de még jó, mert kiderült, hogy különben nem lett volna elég időnk megnézni a kis sziget látványosságait. Volt egy csomó kisebb-nagyobb szentély, emlékhely, ezeket megnéztük. Felmentünk a világítótoronyba is, ami kicsit több mint 100 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé... és erről jut eszembe: A tengerparti városokban, ahol jártunk, rengeteg helyen helyeztek el táblákat, ami azt mutatja, hogy az a hely a tenger szintje fölött hány méterrel van. Ugye szökőárnál nem mindegy, hogy 2,8 vagy 28,7 méteren van-e az ember.

Ezen a szigeten van egy olyan emlékhely is, ahova a szerelmesek egy lakatot helyezhetnek el egy keritésen. Jó, igen, szegeden is van egy ilyen, de ez mégis csak szebb és jobb és legalább messze is van. Mi is felraktuk a miénket, egy darabig - a következő korlát cseréig legalábbis ott fog maradni(látszott, hogy néha lecerélik)

A szállásra visszaérve Diego (az egyik lakótárs, amúgy guatemala-i) vacsorát főzött mindenkinek. Megvacsoráztunk, iszogattunk, jó sokat beszélgettünk, majd éjfél körül elmentünk aludni.

0519

Kora reggel keltünk. A reggelit Makival és a barátnőjével fogyasztottuk (a nevére sajnos nem emlékszünk). Apuékkal reggel tudtunk egy kicsit skypolni. A csajokat be is mutattuk nekik, aranyosak voltak.

Összepakoltunk. Mivel csak a szakács srác volt éppen "szolgálatban", így tőle kértünk tanácsot, hova is menjünk, mit is nézzünk meg feltétlenül. A papírunkon lévő tizen-sok látványosságot leredukálta nekünk 5-re. Kibéreltünk két bringát, és nekivágtunk Kamakurának.

Megnéztük az Engaku-ji, Meigetsu-in, Kenchö-ji templomokat, valamint a Tsurugadka hachiman-gü szentéjt, és Daibutsu-t, a hatalmas Buddha szobrot.

Leírni egyiket sem tudjuk, majd beszélnek a képek és videók.

A mai ebéd alkalmával kijött a teraszra az egyik csuparánc szakácsnéni, és hozott nekünk egy Kamakura térképet. Bár angolul nem beszélt, de bemutatta, hogy milyen jó. Mivel tényleg szuper, így azt használtuk.....Így Kamakura lett az a város, amiről elmondhatjuk, hogy kérni sem kellett, alapjáraton is mindenki rögtön segített :)

Buddha után visszamentünk a szállásra, és elindultunk Tokyo felé. A vonat természetesen zsúfolásig tele volt, de szerencsésen megérkeztünk.

Amikor kimondom azt hogy Tokyo, mindenki álljon meg egy percre!

Leírhatatlan. Ennyi embert, ennyi rohanó, siető embert, a másodpercenként induló vonatokat soha nem láttam még. Felfoghatatlan Shinjuku állomás! 7 emeletnyi hangyaboly! Szerintem kell még 1-2 nap mire átlátjuk a helyzetet(reméljük csak annyi lesz)

A jelenlegi szállásunk lesz még 2 hétig az otthonunk, vége az állandó kipakol-bepakol-utazik körnek. A szoba elég apró, egy tisztességes franciaágy sem férne el benne, így emeletes ágyunk van :)

Már megvolt a vacsi is (édes-ropogós tésztabundás virsli pálcikán, nem igazán japán, de ilyen is kell néha) éppen a szobában rendezkedünk... már amennyire lehet.

Sajnos képekkel most nem tudunk szolgálni, inkább megyünk alszunk, mert azért fárasztó volt ez az egy hét utazgatás.

Vigyázzatok magatokra úgy ahogy mint mi! :)

Puszilunk mindnnyiótokat!